Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Cserék

¤ TVD ¤

3. Fejezet – Nyomasztó hangulat

3. Fejezet – Nyomasztó hangulat

Mikor az épület elé értünk, ahol előző este aludtam most valahogy másnak tűnt. Tulajdonképpen ugyanaz volt csak valami más változott meg. Talán az épület funkciója számomra. Mintha most ez lenne az egyetlen épület, ahol meghúzódhatnék. Ahol leélhetném egész életemet.
A ház szinte hívogatott be a folyosóira, amiket egytől egyig vörös szőnyeg borított. A falak most köszöntöttek engem mikor beléptünk. Üdvözöltek és örültek, hogy végre hazaértem. Úgy éreztem, mintha az egész épületet ismerném. Minden egyes folyosóját, szobáját és minden egyes darabját.
- Sarah. Itt vagy még? Nekem úgy tűnt, hogy valamilyen másik bolygón lennél. – ismerős hang ébresztett fel gondolataim folyamából.
- Igen, csak elgondolkoztam pár dolgon. – mondtam, majd semmitmondó tekintettel néztem Caleb-re, aki most bocsánatkérő pillantást vetett rám.
A lift belsejében nyugodt volt a hangulat. Csak mi ketten tartottunk fel egyenesen a második emeletre. A kabátom cipzárját szórakozottan temettem egyszer az egyik, máskor a másik két ujjam közé egészen addig, amíg fel nem értünk. A folyosón senki sem volt. Caleb és én a folyosó végén található szobába indultunk. Az ajtó előtt megtorpantunk a benti hangokat hallván. Veszekedések voltak főként. Mikor benyitottunk hirtelen mindenki ránk nézett.
- Mi történt itt? – kérdezte Caleb kíváncsiskodó hangon.
- A Szövetség egyik tagja járt itt épp az előbb. Azt mondta, hogy egy embert megöltek egy többlakásos épületben, a belvárosban. Éppen ahol ti jártatok. – kérdőn vonta fel szemöldökét. – Ráadásul az az ember nem is ember volt, hanem egy tisztavérű. – a nő felém pillantott.
- Juliet. El kell mondanunk valamit. Mi is csak most tudtuk meg. Sarah valójában egy…
- Egy tisztavérű. – fejezte be a mondatot Juliet. – Igen tudjuk már. Így azt is megértenéd, ha visszavinnénk őt a palotába. Ott biztonságban lenne. – egyenesen az asztal mögé sietett, ahol egy könyv hevert előtte. A közepénél ki volt nyitva. Furcsa, de mintha ezt a könyvet már láttam volna valahol. Mintha lett volna egy ilyen könyv anyunál is. Soha nem engedett belenézni.
- Mi ez a könyv? – kérdeztem.
- Ez a könyv tartalmazza történelmünket. A tisztavérűek családfáját és a képességeink leírásait. Meg jóslatokat is. – kicsit felengedett a feszültség a szobában. – Te ugye soha nem hallottál erről igaz? Nem hallottál erről a könyvről?! – az utolsó mondat inkább volt kérdő, mint kijelentő.
- Nem, de láttam egyet anya szobájában. Soha nem engedett belenézni. Mindig elrejtette előlem, hogy ne találhassam meg. – vontam meg a vállam.
- Miért titkolná el az anyád előled, hogy egy tisztavérű vámpír vagy? Miért titkolna egy ilyen fontos dolgot? – elgondolkozva fordította el tekintetét rólam.
- Talán meg akarta óvni az átváltozástól. – vetette fel egy lágy hangú lány, aki kimondottan hasonlított Juliet-re. Biztosan a lánya volt.
- Jane. Ezt még te sem gondolhatod komolyan. Az átváltozása egy tisztavérűnek elkerülhetetlen. Így vagy úgy amúgy is bekövetkezett volna. Talán inkább… - Juliet kezdett rátalálni az igazságra, ahogy éreztem rajta a megkönnyebbülést. – Talán inkább el akarta rejteni valaki elől. Csak azt kell kitalálni, hogy ki elől rejthette el.
- Anyám egy levelet írt nekem, amiben azt is leírja, hogy próbáljam elkerülni Lucian-t és, hogy ő előle rejtegetett egész eddig.
- Lucian elől? Hiszen ő meghalt. Már vagy húsz éve. – jegyezte meg Juliet.
- Ki az a Lucian? És ha meghalt, akkor mért védett meg előle anya? Miért védett meg egy olyan embertől, vagy vámpírtól, aki meghalt már húsz évvel ezelőtt?
- Nem tudom, de ha megbocsájtotok, én most megyek. El kell intéznem még valamit a városban. Sürgős lenne. – azzal elindult az ajtó felé és vissza sem nézett.
- Szia. Bocsi, de eddig nem tudtam bemutatkozni: Jane-nek hívnak. Jane Anderson. A testvérem Margaret most épen nincs a közelben, de gondolom, hamarosan felbukkan. – mutatkozott be Jane.
- Szia. Sarah White. – apró mosolyra húzódott a szám. – Bocsi, de most egy kicsit szeretnék egyedül lenni. Ha nem baj. - kicsit kikészültem a mai naptól.
- Persze. Ha gondolod, segítek bevinni a cuccod a szobádba. – furcsa. Eddig nem is éreztem, hogy van valami a kezemben. Talán eltereltem a figyelmem róla. Jane elvette a csomagom és elvezettem őt a szobámhoz. Mikor elváltunk még egyszer visszapillantott azzal eltűnt a folyosó elején.
Becsuktam az ajtót magam mögött és lefeküdtem az ágyra. Gondolatok áradata árasztott el. A legtöbb inkább emlék volt, ahogy anya és én játszunk egy parkban még Phoenix-ben. A tízedik születésnapom, amikor egy kiskutyát kaptam ajándékba. Azok a kirándulások, amit minden évben megrendeztünk. Minden évben az évzáró utánihéten elmentünk egy kicsit a hegyekbe sátorozni.
Aztán az a kép, ahogy anyám ott fekszik az ölemben. Hideg teste az ölemben feküdt mozdulatlanul. Akár egy rongybaba. Egy rongybaba, akit világ életemben nem is ismertem. Ahogy a vére a kezemhez tapadt. Tulajdonképpen még mindig a kezemen maradt. Még a ruhám is tiszta vér volt. – Szóval emiatt néztek úgy rám, ahogy.
Gondolataimba merülve kisétálok, a fürdőszobámba a zuhanyzóba állok és a ruhámmal mit sem törődve megengedem a meleg vizet. Később jut el az agyamig, hogy le is kéne vennem a ruháim.
Pár perccel később már készen is vagyok és törölközőbe csomagolva magam elsietek a ruháimhoz. Előkeresek egy másik ruhát é felveszem. A hajamra egy tiszta, fehér törölközőt tekerek és így fekszem be az ágyamba. Behunyom a szemem és próbálok elaludni a sírás közepette. De nem megy. Nem tudok aludni. Így nem. Most, hogy már tudom, hogy mi is vagyok, valójában egész másnak tűnik a világ. Vagy csak én változtam meg ilyen hamar? – Nem tudom.
Kopogást hallok az ajtón és várom, hogy valaki benyisson. Nem nézek fel, hiszen így is tudom ki akart bejönni. És most is van. Letelepedett mellém az ágyra és hagyta, hogy a mellkasára temessem a fejem.
- Semmi baj Sarah. Minden rendbe jön. Csak idő kérdése. - próbált megnyugtatni, de nem tudott. Ekkor jutott el hozzám mit is mondott.
- Még hogy minden rendbe fog jönni? Semmi sem fog az ég-világon rendbe jönni. – hadartam. – Anyám halott és kiderült rólam, hogy egy tisztavérű vámpír vagyok. – elhúztam a fejem a mellkasáról és felültem az ágyon. Átkaroltam a térdem és még jobban kezdtem sírni. – Minden az én hibám. Ha én nem lennék…
- Ha te nem lennél az életben soha nem találkoztunk volna. – mondta és magához húzott engem. Engedtem neki. Odabújtam a mellkasára és egész nap így voltunk. Másnap reggel ébredtünk fel, amikor a nap már magasan járt.

2. fejezet – Összetört világ

2. fejezet – Összetört világ

Mikor kaptam egy kis kimenőt Jason-től – alig akart elengedni -, azonnal elindultunk Caleb-el haza, hogy megnézhessük anyámat. - Négy órát maradhattunk. – Egész úton semmit sem szóltunk egymásnak a szürke Volvóban, ami úgy repesztett a hazafelé vezető úton, hogy csoda volt, hogy egy rendőr sem vett észre.
Mikor már az utcánkba fordultunk be már zakatolt a szívem. Éreztem, hogy valami történt. Valami rossz, ami talán sokkal rosszabb annál, ami velem történt az előző este.
A kocsifelhajtóra értünk és én villámgyorsan kiszálltam az autóból. A bejárati ajtóra meredte rohantam fel azon a pá lépcsőfokon, amin már egyszer-kétszer el is sikerült esnem. Felrohantam a lépcsőn a második emeletre, egyenesen az ajtónkig, majd iszonyatos erővel belöktem a már feltört zárat. Berohantam a keskeny folyosónkra, majd egyenesen abban a szobában találtam magam, ahol a nappalinknak kellett volna lennie. De nem maradt már semmi sem belőle.
A fekete kárpit fotelünk darabjai szanaszét hevertek a faborítású padlón. A tv a falról már a padlóra került. Az üvegasztalunk, ami a fotel előtt volt szilánkokra törött. Véres üvegdarabkái össze-vissza hevertek a fotelből megmaradt fa szélei előtt. Anya nevét ordibáltam, de nem válaszolt.
Bepillantottam a konyhában. A konyhaszekrény fiókjai a földön hevertek összetörve, az evőeszközök szerteszét dobálva a szobában. A hat személyes asztalunk darabokban.          Rohantam anya szobájába. Anyám holtteste a földön lapult, mint valami rongybaba. Élettelen testét vér borította. Odarohantam hozzá és átöleltem. Nem érdekelt, hogy csupa vér. Át kellett ölelnem. Könnyek törtek elő a szemeimből és hangosan hüppögtem, sírás közben.
Caleb csak most ért fel az emeletre. Hallottam, ahogy léptei a bejárati ajtónk küszöbén súrolja a földet. Lépei közeledése nem ijesztett meg különösebben. Nem akartam mást, csak az anyámat visszakapni. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, min ezelőtt. Normális és gondtalan.
- Sarah… - elhalkult a hangja mikor meglátta, hogy kit szorongatok a kezeim között. Iderohant mellém és letérdelt. Kezei a vállamat simogatták és kérdőn nézett anyám testére. Volt valami a zsebében. Egy boríték. – Azt hiszem ezt neked akarta adni. – elengedtem anyám holttestét és hagytam, hogy szép lassan az ölembe csússzon. Elvettem a levelet és elolvastam.


Kicsim. Sarah.

Ha ezt a levelet olvasod, már nem vagyok veled, de egy valamit tudnod kell. Nem vagy teljesen ember. Vagyis… egyáltalán nem vagy az. Kérlek, bocsáss meg, hogy eddig nem mondtam el neked, de meg akartalak óvni a valóságtól. Te egy tiszta vérű vámpír vagy. Vagyis az első vámpírok leszármazottjai. Tudnod kell még azt is, hogy az örökséged a tizenhetedik születésnapodon fog megjelenni először. Szörnyű fájdalmaid lesznek. Még az enyémeknél is nagyobbak, mivel a te véred erősebb, mint bárki másé. De ha sikerül túlélned a halált, páratlan képességekkel fogsz rendelkezni. Olyanokkal is, amik soha senkinek nem is voltak. És soha többé nem is lesznek. Kérlek, viseld a nyakláncot, ami a borítékban van. Megvéd téged Lucian-től, aki ellen egész eddig rejtegettelek. Kérlek, próbáld meg őt elkerülni. Nagyon gonosz és meg akar majd ölni téged úgy, mint engem. Most be kell fejeznem, mert éppen most értél haza a sulis kirándulásodról.

Szeretlek: Anyu

Caleb-nek adtam a levelet, hogy foga meg és kivettem a borítékból a nyakláncot, amin csak egy csillag volt egy félhold oldalában és úgy csillogott, mint a zafír. A hajam elhúztam a nyakam egyik oldalára és felvettem a nyakláncot. Mikor már a nyakamban volt halványan kezdett világítani. Kék fénye, mintha erőt és nyugodt légkört biztosított volna.
- Ez lehetetlen. Én azt hittem, hogy… hogy a tiszta vérűket már kiirtották. – Caleb a nyakláncomra pillantott és lassan megérintette. Érintése hatására a nyaklánc égetni kezdte a kezét. – Au… - mondta és gyorsan elhúzta a kezét. – Mikor van a tizenhetedik születésnapod? – kérdezte.
- Hamarosan. – feleltem és még egyszer magamhoz öleltem anyám élettelen testét. Könnyek akartak a szememből előtörni, de nem tudtak. Mind ahányszor hüppögtem és próbáltam előcsalni azt soha nem jött, csak fájdalmat éreztem. Égtek a szemeim.
- Gyere. Mennünk kell. – mondta majd lassan felkényszerített a padlóról. – Sietnünk kell. Aki ezt csinálta anyukáddal lehet, hogy még vissza fog jönni.  – volt benne igazság.
Az ajtóból még vetettem egy pillantást anyám élettelen holttestére és gyorsan még elrohantam a szobámba összekapkodni pár ruhát. Caleb siettető pillantását éreztem a hátamon, ahogy még egy fotóalbumot is elvettem eddig jól megszokott helyéről és ezt is beledobtam a hátizsákomba, ami nem is volt tulajdonképpen hátizsák.
Az ajtóhoz siettünk és egyenesen lementünk a lépcső, mivel a lift már jó ideje nem működött. Útközben összefutottam Amber-el is, aki furcsán nézte, hogy egy idegen srác fut mellettem – aki mellesleg elég helyes is volt -. Amber az a fajta lány volt, aki imádta, hogy körülzsongják a fiúk. Hetente váltogatta a pasijait.
Már az autóba szálltunk be, mikor megláttunk két férfit bemenni az ajtón. Nem voltak olyan alacsonyak se olyan magasak. Nekem innen úgy tűnt, mintha dühösek lennének, bár nem teljesen tudtam megnézni őket. Caleb már kihajtott a felhajtóról és egyenesen elindultunk a hosszú ugyanakkor rövid utcákon, tereken.
- Szóval, mikor is lesz az a születésnap? – érdeklődött Caleb.
- Egy hét múlva. – kinéztem az ablakon és figyeltem, ahogy az egyik bolt a másik után távolodik el tőlünk. Az emberek csak úgy nyüzsögtek az utcákon, mintha csak muszáj lenne kint lenniük. Az autóban eluralkodó csend már-már vészjósló lett. Caleb az utat fürkészte, az autók között cikázott és rám nem is figyelt. – El sem hiszem, hogy… hogy… - nem tudtam befejezni a mondatot. Egy gombóc akadt a torkomon. Arra gondoltam, hogy mi is történhetett anyámmal, aki úgy óvott engem mindentől és mindenkitől. Nem értem, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe.
- Hogy mi? Hogy létezünk? Hogy vámpír vagy? Vagyis csak leszel egy hét múlva? – hangja dühvel volt tele. Úgy hasított belém, hogy a fejemben visszhangoztak a szavai. – Bocs. Nem akartam.

1. fejezet – Álmatlan éjszaka

1. fejezet – Álmatlan éjszaka

Mikor egy magas épülethez értünk a fiú elengedett és a szememet fürkészte. Az épületnek volt legalább nyolc emelete, ami ki tudja hány méter.
- Mi vagy te? – kérdeztem zihálva, mikor elengedett.
- Caleb vagyok. – közölte nyugodt lélegzetekkel.
- Nem azt kérdeztem, hogy ki vagy, hanem azt, hogy mi vagy!
- Ember. Mégis mi lennék?
- Nem hiszem el. – egy férfi közeledett az épületből. Magas volt, majdnem két méter magas és nagyon izmos. A fények a férfi arcán csak úgy játszadoztak, mintha valami disco fényei köröztek volna a felünk felett szép lassú ütemben. Mikor a közelünkbe ért vádlón nézett Caleb szemébe.
- Mit tettél Caleb? Hogyan leplezhetted le magad. Hogyan leplezhettél le minket?!- ordibálta Caleb felé. Én mozdulni sem tudtam a történtek miatt. Caleb rezzenéstelen arccal fordult az idegen felé. – Most törölhetjük ki az emlékeit. Hívhatjuk ide a Szövetség vezéreit.
- Én most elmegyek. – mondtam és mikor megfordultam és indulni késszültem valaki megragadta a csuklóm. Érintése gyengéd volt és azt sugározta, hogy ne menjek még el.
- Kérlek, ne menj el. Jason, nem lesz semmi baj. Nem tudja, hogy mik vagyunk. És, ha rajtam múlik nem is fogja megtudni. Nem lenne kedved itt aludni…
- Sarah. És nem. Nincs kedvem itt aludni. És egyáltalán nincs kedvem itt maradni. Veled. – mondtam, majd elindultam a nagy utcán. Már három-négy háztömbbel arrébb voltam, mikor cipők ritmusos közeledését hallottam meg a hátam mögül. Nem néztem hátra, bár így is tudtam, hogy ki közeledett felém. – Caleb nem is ismerlek, úgyhogy hagyj békén. Ráadásul anyám is ki lesz akadva azon, hogy még mindig nem vagyok otthon. Plusz még a telefonom is otthon hagytam. Egyáltalán nem vagyok jó kedvemben.
- Most nagyon sötét van, és azt sem tudod, hol vagyunk. Ráadásul meg is támadnának téged az utcán. – sorolta volna még az érveit, de én lelassítottam. A lépteim erős, tudatos kopogása lassan elnémult, ahogy megálltam a sarkon. Az érvek jók voltak, de én mégis akartam menni. Valami azt súgta, hogy ha nem megyek haza, akkor valami igazán rossz fog történni az anyámmal. 
Ebben a pillanatban Jason elindult felém, az egyik pillanatban a villanypózna felől nézett ránk, a másikban már előttem termett. Izmos kezeit összefonta előttem és rosszat mondó hangsúllyal beszélt hozzám. –Pár napig itt kell maradnod velünk az miatt, ami este történt. És ha menekülni akarnál, abban a pillanatban megöllek. – jelentette ki.
Caleb most sunyi mosollyal az arcán vigyorogva kísért be abba az épületbe, ami előtt pár perccel ezelőtt megálltunk.

 

A ház alsó szintje szinte egy nagy bejáróba csoportosult. Magasan volt a plafon és különböző oszlopok díszítették az épület belsejét. A falak tiszta fehérek voltak, de itt-ott némi kép lógott a falon, vagy esetleg kínai feliratos faliszőnyegek. A szoba egyik felén folyosó indult el, ahol ugyanolyan padlószőnyeg húzódott végig, mint a bejárati üvegajtók között. Különféle ajtók sorakoztak a folyosón és az ajtók mellett egy-egy kisebb virágtartón furcsa, de mégis elegáns virágok lógtak le. Az oszlopok körül kör alakú, párnás fotelek álltak arra várva hátha valaki leül rájuk, de senki sem ült le.
Mi egyenesen a lift felé tartottunk. Mikor felértünk az emeletre kíváncsiskodó szempárok vártak ránk. - Egy elegáns ruhába bújt, hosszú szőke hajú nő és két lány, akik nem lehettek idősebbek nálam.
- Mi történt Caleb? És mért van itt egy ember lány? – kérdezte felelősségtudóan a nő.
- Megtámadták, segítettem neki és nem akartam a sötét utcákban hagyni Sarah-t egyedül. – hadarta Caleb.
- Ugye tudod, hogy ennek következményei lesznek?
- Igen, tudom.
Caleb felém fordította a fejét és a szemével jelezte, hogy tartsak vele. Hosszú vörös szőnyeges folyosón sétáltunk. Az ajtók sötét barnára voltak festve. Caleb bevezetett az egyikbe mondván, hogy ez lesz a szobám. Szép rend volt benne. Csak egy komód, egy ágy, éjjeli szekrény, fotel és állólámpák voltak bent meg a plafonon egy csillár lógott. Az ágy olyan volt, mintha egy királyé lett volna.
Durcásan leültem az ágy szélére és bámultam ki a fejemből. Nem tudom mit mondott Caleb, de nem is érdekelt. Azon járt az eszem, hogy vajon mit fog szólni az anyám, aki mindig annyira ügyelt arra, hogy mikor hol vagyok, kivel vagyok, és mikor fogok hazamenni.

Mikor lehunytam a szemem és elaludtam szörnyű álmok kerítettek hatalmukba. Egyenesen ijesztőek. De nem bírtam felébredni. Nem tudtam, hogy kell felébredni. Hogy kell kinyitni a szemem. Nem emlékeztem arra.

 

Egy erdőben sétálok magasra nőtt fenyők között. A talajt benőtte a moha, vagy a fű. A homok csak itt-ott látszott ki. A fák törzseit is moha borította. A szél rejtélyes suttogásba kezdett, miközben én menekültem valami elől. Nem tudom, hogy mi elől, csak menekültem. Tudtam, hogyha az a valami utolér végem.
Egy folyóhoz értem, aminek a folyása olyan gyors volt, hogyha belementem volna azonnal elsodort volna még azelőtt, hogy át tudtam volna kelni rajta. A következő percben mancsok puha lépteit hallottam. Megfordultam. Egy kelleténél nagyobb farkas állt előttem. Vérszomjas fogai között morgást hallottam, ahogy rám ugrott.
Mikor leterített jött a következő álom.
Egy nagy kápolnaszerű terem közepén állok. Körülöttem több száz – talán ezer – emberi holttest. Az ajkamból vér csordult ki. Nem az én vérem, hanem mások vére. Körbenéztem a termen. Egyvalaki állt a terem bejáratánál. Caleb. Engem figyelt. Arany szemeit rám szegezte.

A dühtől, amit a szemében láttam elakadt a lélegzetem s azt hittem, hogy meg fogok fulladni, olyan sokáig tartottam bent a levegőt a tüdőmben. De a következő pillanatban rájöttem, hogy nem is kell lélegeznem. Nincs szükségem oxigénre. Abban a pillanatban, amikor újra levegőt vettem felém lendült és megharapta a nyakam.

-          Caleb… - próbáltam ellenkezni, de nem ment.

 

- Sarah, Sarah. Jól vagy? – Caleb hangja ébresztett fel álmaimból.
- Igen. Csak furcsát álmodtam. – vágtam rá. Most eszméltem csak rá, hogy milyen nyugodtan mondtam valakinek, akiről nem is tudom, hogy ki is ő valójában.
- Álmodban engem szólítottál.
- Tényleg? – nem emlékeztem, hogy valamikor is hangosan mondtam volna ki valamit.

Prológus

Szunnyadó örökség

A vámpírság kötelez

 

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad - tort ül a Halál.
William Shakespeare

 

Prológus

Sötét utcákban - még a szél is ijesztő hangulatot festve - sétáltam kiutat keresve a zsákutcában miközben három férfi közelített felém. Jobbról-ballról fekete ajtók, amik egy étterem, vagy egy hotel dolgozóinak bejáratát képezte régen, amikor még üzemeltek. Most viszont már csak a drámai hatás miatt állnak itt.
A három férfi már a sarokba szorított, miközben az ajtókat rángattam hátha az egyik nyitva áll. De egyik sem volt nyitva. Mindegyik be volt zárva, vagy le volt lakatolva. A hátam mögött egy nagy téglából rakott fal emelkedett, aminek az érintése hideg és érdes volt.
- Kicsi lány hova akarsz menni? Talán nem tőlünk félsz? Tőlünk nem kell félni. Nem harapunk! – hangos nevetés tört elő a torkából. Már a falnak támaszkodtam, mikor a férfi orra végigszimatolt a nyakamon. Majdnem meg is csókolta, csak egy cipő huppanása zavarta fel az idegent, aki az előbb a nyakam szaglászta.
- Hagyjátok békén! – hangja erőteljes, védelmező és határozott volt.
- Miért hagynánk békén? Hiszen csak most kezdtük vele az egészet. – a fiú rezzenéstelen arccal lépett előre pár lépést.
- Hátrább az agarakkal kisfiú. Mi hárman vagyunk ellened! – a féri hangja egy kicsit megbotlott, bár alig lehetett észrevenni.
Ebben a pillanatban a fiú olyan gyorsan kezdett mozogni, alig bírtam követni. Az egyik pillanatban még az egyik kukás konténer mellett, a másikban pedig az egyik férfi mellett termett. Pár pillanattal később már előttem volt és a kezét a derekam köré tekerte és felrepültünk a levegőbe.
Érintése gyengéd volt, de mégis erős. Lehelete a levegővel és valami más ellenállhatatlan illattal keveredett. Mire észbe kaphattam volna már a tetőn landoltunk. Szorításából még mindig nem engedett. Tovább szorított gyengéden és az éjszaka leple alatt átsiklottunk a házak tetején.